2004.03.10 Kedves, őszinte és nagyon "normális". Meg persze észbontóan szép. De Zita leginkább harmóniát sugároz, ahogy elmeséli gyerekkorát a Mátra tövében, külföldi modellkarrierje állomásait, tévés útkeresését. Meg a fiúkat. - Mi volt a legszebb bók, amit valaha kaptál? - A francia kedvesem - akivel már nem vagyunk együtt - azt mondta, hogy nekem lehunyva is olyan szép a szemem, mint nyitva. De ahogy mondta, nem érzelgős volt, hanem azt éreztem, hogy nagyon szeret. - Gondolom, sokan megállapítják, mennyire szép vagy. - Korántsem. Például azok a fiúk, akikkel eddig együtt éltem, nagyon ritkán mondták. Azt gondolták, úgyis minden nap ezt hallom. Pedig éppen attól kellene hallanom, aki mellett reggel felébredek. Így aztán nem is tartom magam túlságosan szépnek. Tudom, csinos lány vagyok, de azt hiszem, valami teljesen mással fogom meg az embereket. De hogy pontosan mivel, arról fogalmam nincs. Nem tudom, mi az, amivel "átnyúlok" és megérintem őket. - Hogy fedeztek fel? - Még középiskolába jártam, és volt egy barátnőm, aki akkor a Blikknél dolgozott. Egy fotóssal készített interjút, én meg elkísértem. A fotós csinált rólam néhány felvételt, amelyek kikerültek Párizsba, és nemsokára onnét hívtak dolgozni. Hihetetlenül gyorsan követték egymást az események. Kicsit olyan volt minden, mintha mással történtek volna... Sőt, még ma is olyan. Ezért aztán nem is kell visszarángatni a Földre: tudom, honnan jöttem. Tisztában vagyok azzal, hogy egy nyolcvanezer forintos cipőt is megengedhetek magamnak. De azt is tudom, hogy öt évvel ezelött ez nem így volt, és azt is, hogy mit jelent a családomnak ez a pénz. Tudom, hogyan nőttem fel, milyen környezetből érkeztem. Ez nem fog megváltozni, akármennyit fogok keresni, vagy akármilyen sikeres is leszek. - Nagybátonyban nottél fel? - Nógrád megyében, a Mátra aljában. Fantasztikus gyerekkorom volt. Nem örültem volna, ha pesti gyerek vagyok: zavar a betonrengeteg, meg az a fajta nagyvárosi mentalitás, amivel itt szembesülök. Otthon ott volt a mezo, ahol futkározhattam. A hobbikertek, ahonnan lophattam borsót meg málnát. Szedtem a virágot, lepkét fogtam, "szemétkedtem" a csigákkal és a hangyákkal... Amikor reggel fölkeltem, a Galyatetot láttam meg a Kékest. Úgy köszöntünk, hogy "Jó szerencsét!", mert Nagybátony bányászváros. Most már megváltozott a hangulata: a bányabezárás után elszegényedett a település. A szüleim Pásztóra költöztek: apukám is bányász volt, anyukám pedig varrónő. Volt egy kisvállalkozása, de amikor a bánya bezárt, az is tönkrement. Nem kellett új ruha már sem temetésre, sem esküvore, sem farsangra. - Testvéred van? - Egy hatéves öcsikém. Zita Babónak szólítja hatéves öccsét, Bálintot - Milyen gyakran látod? - A Megasztár miatt most nem tudok hazajárni hétvégenként, elötte viszont minden második hétvégét otthon töltöttem. Hétköznap villámlátogatásokra szoktam hazamenni. Reggel megyek, este jövök: a szüleim úgy hívnak, "utazó nagykövet". - A szüleid hogyan fogadják, ami történik veled , ami történik veled? Hogy egy csapásra szupermodell lettél, aztán meg tévés? - Nem hiszem, hogy felfogják. Mentségükre legyen mondva, még én sem fogtam fel. Nekik az lehet a nehéz, hogy vidéken laknak, és sokkal több támadásnak vannak kitéve, mint én. Amikor megjelent egy-egy félaktsorozat, akkor azért kaptak a fejükre. Az elso két évben, amikor elkezdtem modellkedni, senki nem tudta, hova tűntem a városból. Persze, jöttek a találgatások: táncol és/vagy pornózik. Volt olyan idoszak is, amikor a saját anyukám nem akarta elhinni, hogy modellkedni járok külföldre. De hát miért is hitte volna? Mert van egy fotóalbumom? Amikor aztán kezdtem hazahozni a külföldi magazinokat, elhitték. Egy kedves lány - meg a sztár - II. rész - Szeretted a modellvilágot? - Nem. Az elején féltem tőle, mert nem ismertem, aztán taszító lett, mert piszkos. - Piszkos? - Nem feltétlenül az emberek, hanem a szakma. Leginkább azok az érdekek, amelyek mozgatják a gépezetet... Sokszor nem értettem, és sokszor nem értettem vele egyet. Gondolj bele: ott vannak a magazinok, amelyek szinte nulla információt hordoznak, és egy sereg képszerkesztő, grafikus, szerkesztő, fotós, sminkes dolgozik rajtuk. Vagy például, csak azért, hogy lefotózzanak, elvisznek Thaiföldre. Aztán az emberek kidobják az újságot a szemétbe. Nem jöttem rá, hogy ez kinek jó, és miért. Ami viszont vonzott benne, az a hihetetlen kreativitás. Hát az valami gyönyörű, eszméletlen és lélegzetelállító! Hogy milyen formákat, színeket, ruhákat ki nem találnak! - Milyen csapdák vannak a szakmában? - A drogok és a prostitúció. Hamar el lehet indulni a könnyebbnek tűnő úton. Az első munkám után Laetitia Castaval - akkor azt sem tudtam, ki az - dolgoztam a kifutón, és szépen elindult a karrierem. Aztán vagy három hónapig nem volt munkám. A várakozás nagyon nehéz. A modellszakma teszteli az embert: "Vajon másodszor is eljött a válogatásra? Aha, akarja a munkát." És akkor újra menni fog. A holtponton viszont megkörnyékez a pornóipar és a drogterjesztők. Olyankor muszáj ellenállni. - Miért hagytad abba a modellkedést? - Négy év után észbe kaptam, hogy én nem ezt akartam, nem ide igyekeztem. Nagyon elegem lett, de annyi pénzt kerestem vele, hogy nem volt elég erőm kiszállni belőle. Mára megtaláltam a középutat: már nem befolyásol, nem tesz tönkre lelkileg, nem használ ki. "Direkt munkákat" vállalok, ami azt jelenti, hogy havonta elutazom néhány külföldi fotózásra. Ezek két-három naposak: a reptéren vár a jegy, felülök az első osztályra, kint vár a sofőr, elvisz a szállodába, jön a munka, aztán irány haza. - Nem szerettél volna tartósan külföldön lakni? - Amikor New Yorkban megcsináltam két világkampányt - az egyik a Benettoné, a másik a Mont Blanc parfümé volt -, akkor már egy éve ott éltem, és nagyon élveztem. Mindig is vágytam oda. És jött szeptember 11-e. Akkor már megkaptam a hároméves munkavállalási vízumot, és mindenem megvolt. Aztán a megrendelők elmenekültek a városból, én meg hazajöttem. Igaz, a tragédiánál sem voltam ott, mert az öcsikém születésnapját ünnepeltük. Anyukám sosem kért ilyet, de akkor azt mondta, maradjak még. Így aztán egy héttel később terveztem visszarepülni. Csakhogy közben a World Trade Center maga alá temette a szállodát, ahol laktam. - Mi történt aztán? - Tönkrement a bőröm - valószínuleg pszichés alapon. Nem volt olyan hely az arcomon, ahol ne lett volna dudor. Fél évbe telt, mire rendbe jött. Itthon nem találtam a helyem egy ideig. Mivel gyerekkorom óta színész akartam lenni - Salgótarjánban még esküvőkön is szavaltam: egy versért nyolcszáz forintot fizettek -, jelentkeztem az Operettszínházba, mint stúdiós. Aztán beiratkoztam egy parapszichológiai főiskolára. Jelentkeztem a Popsztárokba: ez is egy tehetségkutató musor volt a TV2-n. Mindenhol ott akartam lenni, hogy semmirol ne maradjak le. Amikor az Operettben voltam és stúdiósként sertepertéltem, kaptam egy kisebb szerepet az Oroszlánbarlang címu külföldi filmben. Goda Kriszta, aki szintén dolgozott benne, szólt, hogy jöjjek el a Cinematrix válogatására. Tudtam, hogy meg fogom kapni a munkát, mert odafelé menet felszálltam a buszra, és egy kéményseprő rám mosolygott. Babonás vagyok! - Innét egyenes út vezetett a Megasztárig? - Nem. Oda is válogatás után kerültem be. Ez január 2-án volt, a következő hét szombatján pedig már ott voltam az élő adásban. - Nem gondoltál rá, hogy ez túl nagy falat lesz? - Először örültem, aztán, amikor leraktam a telefont, egybol begörcsölt a gyomrom. Nem is tudtam aludni három napig. Olyan feladat elé állítottak, amilyennel még soha nem találkoztam. Az élő műsorban nem tudni, mi történik a következő pillanatban. Nagyon féltem, azt hittem, össze fogok esni. Nem vagyok büszke az első adásra, de rosszabbra számítottam, amikor visszanéztem. Legbelül sokkal keményebben éltem meg a helyzeteket, mint ahogy az a képernyőn megmutatkozott. Persze volt néhány mumosoly, miközben arra gondoltam, úgy nézhetek ki, mint akit akasztani visznek. A második adásnál már jobban éreztem magam, s műsorról műsorra egyre lazább vagyok. - És mi lesz a színészi álmokkal? - Nyáron forgatok két filmet! - Ó! - Mindkettő magyar film lesz. Az egyik egy thriller, és főszerepet kaptam benne. A másik egy vígjáték, "Játsszd újra, Mozart!" címmel. Én a főszereplő barátnőjét alakítom, egy hegedűművészt. - És igazából kinek vagy a barátnoje? - Senkinek. Másfél éve nincs kedvesem. Volt közben két rövidebb kapcsolatom. Az egyik egy düsseldorfi, a másik pedig a francia fiú volt. Sokáig azt gondoltam, hogy azért vannak külföldi fiúim, mert más a mentalitásuk. De rájöttem, hogy igazából azért, mert a nyelvi akadályok miatt nem tudtunk elég jól kommunikálni. Valószínuleg nem is akartam kommunikálni. Nem akartam komoly kapcsolatot, sem kiadni a lelkem senkinek. Szükségem volt rá, hogy kicsit egyedül legyek. Hiába volt az elozo hat évben mindig valakim, az utazások alatt egyedül voltam, és megszoktam a magányt. Nem találtam még meg az igazit. És nem kötök kompromisszumokat, csak azért, hogy legyen barátom. Akárhányszor voltam szerelmes, mindig tudtam, hogy a kapcsolatnak meg vannak számlálva a napjai. A francia kedvesem is bebukta a dolgot. - Min? - Három hónap után feleségül akart venni. - Nehéz veled? - Olyan vagyok, mint egy rossz gyerek. Ha valami nem tetszik egy párkapcsolatban, akkor leállok és üvöltök! Vannak kétperces rohamaim, akkor tombolok, aztán megyek és bújok. Olyan fiúval még nem találkoztam, aki a két percet végigülné a kanapén, és a végén megkérdezné: "Befejezted? Akkor beszéljük meg." Mindig belém kötöttek a kétperces show-mban, és abból már nehéz kikeveredni. Elobb-utóbb persze meg fog érkezni az, akivel eros szövetségben élek - de az nem most lesz.